Alekszandr Szolzsenyicin írói életműve nemcsak a nyolc évét a szovjet börtönökben eltöltött tapasztalatait összegzi, hanem az egész társadalom történelmét is a cároktól Leninig, Sztálintól Hruscsovig a huszadik században. A huszadik század számos legfontosabb könyve között szerepel. A fiatalabb generáció számára ez "őskor", ráadásul teljesen alkalmatlan a nyári időszakra, viszont a totális társadalom, az állami terror, a kényszermunkák, a gyanakvás, a félelem, az aggodalom, a besúgás, a kegyetlenség, a szolgai meghajlás és az álszentség leírása hihetetlen. Azt mutatja be, hogy mit mindent képes elviselni és túlélni az ember. Az állami pokol és terror szervezett kerete a "tökéletes társadalom" építésének álcája alatt, ahol az emberi életnek nincs értéke, és bárkit, valóban bárkit, akár 10, de akár 25 évre is börtönbe lehet küldeni. Ezt nem szükséges elolvasni, elég, ha az ember meghallgatja az audiokönyvet a youtube-on.
Nem kevés politikai fogoly, még ilyen embertelen körülmények között is, próbálta megőrizni a méltóságát. A fogvatartás, a kihallgatás, a kínzás, hogy elismerjék a meg nem tett tetteket, a bíróság, a szállítás, az élelem minimuma, a hideg után feladták az életükhöz való ragaszkodást. Nem hajoltak meg, nem árultak el, nem hazudtak, nem álltak bosszút. Emberek maradtak. A gulág kritikus időszakaiban a rabok 1%-a halt meg naponta. A raboknak nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is túl kellett élniük. A hívő emberek, lelki vezetők és értelmiségiek ugyan előnyben voltak, de annál inkább üldözték őket.
Az akkori szörnyű időszak egyik jelszava az volt: "Az eredmény a fontos." Az eredmény érdekében sok mindent, néha mindent feláldoztak. Ez természetesen nem igaz, a fontos az, hogy "hogyan, milyen lélekkel, milyen áron".
Sok év börtön után az író rájön, hogy az ember célja nem a jólét, hanem a lelki növekedés, különben az ember csak "állattá válik, hogy könnyebben túlélhessen". Ezekben az esetekben azonban a kínzók minden szinten a legnagyobb büntetést kapták, anélkül, hogy tudták volna, hogy a gonosz rendszer részévé váltak. Néhány rab számára a valóság ez lett: inkább meghalni, mint megalázkodni, hazudni, erőszakossá válni. Az örök szempontjából azonban tényleg csak az eredmény számít, függetlenül minden átélt borzalomtól, fájdalmaktól, éhségtől, megaláztatástól, szenvedéstől. Az áhított szabadulás idővel illúzióvá válik, mert a börtön falain túl is a szabadság hiánya, politikai manipuláció, az élet folyamatos ellenőrzése és a további letartóztatás kockázata vár. Majdnem abszurd mondás szerint: "A szabadság rombol, a szabadság hiánya tanít." A gonosz iránti vonzalom helyett az emberi kitartás iránti csodálat, hogy mennyit képes túlélni az ember, ha muszáj és van motivációja.
Jan Suchánek
