Az 1893-as év két újítást hozott Jablonec számára: egy szerény ünnepség keretében megnyitották az új járási kórházat, amely ekkor százharminc ággyal és számos paviljonnal rendelkezett, és a legjobban felszerelt intézmények közé tartozott Csehországban, valamint a város értékes utánpótlást kapott hét borromeiai nővér személyében, akik a Szent Károly Borromeusz-i Szeretetteljes Nővérek kongregációjához tartoztak, és akik a megépített kórházban kezdték ellátni a betegeket, majd több mint ötven évig szolgálták ott.
A borromeiai nővérek jabloneci megjelenése előtt tárgyalások zajlottak a szolgálatuk feltételeiről, amelyek később egy szerződés megkötéséhez vezettek a város és a kongregáció között; minden nővér évente hatvannál több koronát nem kaphatott fizetésként, nagyon egyszerű szállást, ételt és tiszta fehérneműt biztosítottak számukra. A személyzet továbbá orvosokat, egy 300 korona éves fizetést kapó portást, három egészségügyi testvért, három fiatal ápolót, két alkalmazottat és további három segítő munkavállalót foglalkoztatott. Az első évben a kórház már 1400 beteget fogadott be. 1897-ben további két borromeiai nővér csatlakozott a személyzethez. Ugyanebben az évben Benedicta Brinz nővér is végleges alkalmazásszerződött, miután Regina Basel ideiglenes vezető nővér saját kérésére távozott.
A járási kórház a borromeiai nővérek számára nemcsak munkahely volt, hanem az isteni misék celebrálásának helyszíne. Gustav Kügler jabloneci esperes 1893 áprilisában megkapta a püspöki konzisztórium engedélyét arra, hogy megszentelje a kórházkápolnát. Az oltár nem lehetett különösen nehéz, mivel hordozható volt. Az esperes kérésére gyakran a szentbeszédet is hallhatták a kápolnában. A miséket legalább hetente egyszer tartották (nyári időszakban is).
A cikk végén a olvasó gondolataiban felmerülhet a kérdés: "Na és most?" A borromeiai nővérek már jó ideje nem működnek Jablonecben... Véleményem szerint a megfelelő nézőpont, amely segíthet ennek a szövegnek az átfoghatóbbá válásában, a háladás. Hálásak vagyunk a nővérek szolgálatáért és áldozataikért. Ki tudja? Talán éppen rajtuk múlt, hogy a mi állandóan ideges nagyunokatánk, akit a ló hátsó lábával az arcába kapott, nemcsak gondoskodást kapott, hanem békességben távozott az életből, az Úrral.
Sabina Dočekalová
