Nem könnyű, bár látszólag magától értetődő, megbocsátani valakinek, aki bántott minket. A háborúk, koncentrációs táborok, börtönök áldozatai, az ártatlanul meggyilkoltak vagy megölt hozzátartozóinak túlélői, a mindenféle bántalmazás és zaklatás áldozatai mesélhetnének. A kommunista börtönökben igazságtalanul elítéltek megértették, hogy nem haragudhatnak börtönőrükre és bírájukra, mert ezzel elsősorban maguknak ártanának. A gyűlölet ugyanis belülről emésztene fel őket. De nem lehet más áldozatok nevében megbocsátani, őszinte bűnbánat és bocsánatkérés nélkül az elkövetőtől. Szomorú, ha az áldozat a bocsánatkérésből érzi az elkövető őszintétlenségét vagy számítgatását.
Imádkozunk az Úr imájában: „Bocsásd meg nékünk vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Tehát nemcsak Isten bocsát meg nekünk, hanem nekünk is egymásnak meg kell bocsátanunk. Jézus a kereszten megbocsátott hóhérainak, és értük is imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek.” Örömünkre szolgálhat, hogy a legtöbb ember nem szándékosan bánt másokat, tehát nem azért, hogy fájdalmat okozzon. Örömünkre szolgálhat, hogy mi is legtöbbször véletlenül bántunk meg embertársainkat, helytelenül kimondott szóval, ízléstelen viccel, megjegyzéssel, átgondolatlan cselekedettel, elmulasztással vagy a saját hibánkkal. Az emberek ugyanis általában nem tesznek egymásnak szándékos keresztbe.
Akaratunknak lenne, de a fájdalom megmarad, néha hónapok, évek, évtizedek vagy akár egy egész élet is eltelik, mire az ember megbocsát nemcsak értelmével, hanem szívével, őszintén. Az Úr Jézus ugyanis azt mondta: „Épp így cselekszik veletek mennyei Atyám is, ha szívből nem bocsát meg mindenki testvérének.” (Mt 18,35). Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Általában nem ismerjük igazán az elkövetők legmélyebb motivációit, belső beállítottságát, valamint az összes körülményt és a pillanatnyi helyzetet.
A megbocsátás isteni, Isten nekünk sokkal többet megbocsát. Az evangéliumi példázat a szolgáról, akinek a gazda milliárdokat bocsátott meg, de aki nem volt hajlandó megbocsátani száz dénárt, számunkra erről tanúskodik (Mt 18,32-34). Azokért, akik ártottak nekünk, őszintén imádkoznunk kell, bármennyire nehéz is. A mi elkövetőnk üdvössége fontosabb, mint a mi fájdalmunk vagy igazságtalanságunk. A szenvedés fájdalmán túl érezhetjük a szomorúságot is amiatt, hogy az elkövető ezzel bonyolítja vagy akár elzárja az utat az örök üdvösség felé. Legkésőbb a mennybe lépés előtt mindannyiunknak meg kell bocsátania végül. Akikkel ártottak nekünk, talán egyszer a mennyben még találkozunk. Végül is a Hiszekegyet valljuk: „Hiszek a bűnök bocsánatába és a szentek közösségébe.”
Jan Suchánek
